Az utóbbi egy hét F1-es híradásait szinte beborította az a vita, amely a sportág új szabályaival, és azok alkalmazásának következményeivel foglalkozik. Meg kell mondjam, nekem is meg van a véleményem a dologról. Hiszen a több hónapos téli szünet alatt mást sem hallottam, mint hogy az idei lesz A NAGY ESZTENDŐ, amikor 8 pilóta és négy csapat küzd a majd a vb-trófeáért, de az első futam tapasztalatai ezzel kapcsolatban bizony elég hervasztóak.
Sokan persze nagyon is elégedettek a szezonnyitó után, hiszen újra nyert Alonso, Vettel még mindig szuper (és ez már így is lesz még vagy jó 10 esztendeig), Massán nem látszott meg a kihagyás, és Schumi is szépen, tisztességesen helytállt. Azt viszont, hogy ez a szurkolói elégedettség csak és kizárólag az eredménynek, a verseny utáni statisztikai lapnak szól, nem veszi észre senki. Hiszen volt már olyan pokolian izgalmas évad (Senna és Prost előadásában), ami azóta is klasszikusnak számít, ám a versenyek közben valószínűleg mindenki a háta közepére kívánta a McLaren-Hondákat. Olyan erőfölényt ugyanis, amit ők produkáltak 1988-ban, soha előtte nem tapasztalt a Cirkusz világa. Senna és Prost háborúja mindent vitt, ám a vasárnapi ebédet követő két óra gyakorta fulladt egy kis szundikálásba.
Nem azért vettem elő persze a példát, hogy bárkit is elriasszak: ez a szezon nem erről fog szólni. Pokoli izgalmas időmérőink lesznek például, ahol nagyon sok múlik majd azon, ki mennyire tudja felszívni magát egy körre, és hogy a garázs mélyében ki hogyan tud zsonglőrködni a tizedekkel és a grafikonokkal. Azt viszont ki kell mondanunk, hogy ha ezek a szabályok maradnak, a vasárnapok unalomba fulladnak! Elég lesz megnézni a rajtot 2-től (illetve jövő héten reggel 8-kor) és máris mehetünk vissza gondosan előkészített paplanunk alá. Hogy aztán az ébresztő beállításával könnyedén felébredjünk a pezsgőzésre és meghallgathassuk a semminél kicsit kevesebbet megmagyarázó interjúkat.
Félreértés ne essék: továbbra is szeretni akarom a Forma-1-et, és nem csak azt, amelyikben Senna végigelőzte a fél mezőnyt Donningtonban, hanem azt is, amelyik a technika fejlődésével az ezredfordulóra igencsak átalakult. A taktikai csatákat, az őrült számolgatásokat és a verseny közben stratégiaváltásokat vették el tőlünk. És elvettek egy fegyvert a versenyzőktől is: az ész, az értelem fegyverét, amivel kompenzálhatták esetleges sebességbeni lemaradásukat. Az okos versenyző ugyanis mindig többet ért, mint egy gyors, ámde kevésbé alkalmazkodni képes sofőr. Hiszen ne álltassuk magunkat: az előzés már rég nem gyakori vendég a pályákon. Viszont most, hogy elvették tőlünk, nézőktől a taktikázás találgatásának élményét, most, talán megtanuljuk becsülni a literekkel való számolgatást, és a századokkal való zsonglőrködést.
Aztán persze jöjjön Melbourne, jöjjenek a fiúk, ezek a csodálatosan tehetséges versenyzők, és cáfoljanak rám! Mutassák meg, hogy többet tudnak ők, mint kézen fogva vonatozni. Mert higgyék el, ők sem ilyen lovat akartak.
