Kihirdette legújabb keretét a San Marino és Luxemburg ellen készülő magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, Egervári Sándor. A 21 kiválasztott futballista között hiába keressük Tőzsér, Stieber vagy Vass Ádám nevét…

Bombaformában játszik klubjában mostanság Tőzsér Dániel: nemrégiben belga bajnok lett a Genkkel, csapatkapitányként emelhette magasba a trófeát, sőt a Fiorentina állítólag bármelyik pillanatban kész letenni érte az asztalra egy 7 millió euróról kiállított csekket. Mi ez, ha nem villámkarrier? Az egykori ferencvárosi közönségkedvenc azonban újra kimaradt a válogatott keretből – csakúgy, mint a Bundesliga legfélelmetesebb szélsőinek egyike, Stieber Zoltán, és a Serie A talán legfiatalabb számításba vett szűrője, Vass Ádám. Szakmai szempontok, vagy személyes ellentétek; alább olvasható cikkemben a fiatal fedezethármas mellőzésének okait keresem.

S mindjárt az elején el is azt a verziót, amely Vass, Tőzsér és Stieber mellőzését személyes ellentétekkel magyarázza. Ugyan fölöttébb érdekes olyan történeteket hallani, mely szerint Vass azért nem játszhat címeres mezben, mert borított egy bundaügyben, Tőzsér a rossz emlékű zalaegerszegi szlovénok ellen kapott gól miatt kegyvesztett, Stiebert pedig azért mellőzi a szakvezetés, mert helyette más fiatalokat szeretnének külföldre passzolni. Nem állítom, hogy fentebb elhangzott állításokból egy szó sem igaz – ám bődületes bolondság lenne ezeket tényként kezelni. Egervári Sándor egyébként is szakember, egy sikeres edző, aki a válogatott élén is a saját koncepciója mentén halad, ráadásul elődjeivel ellentétben őt eleddig nemigen lehetett következetlenségen kapni. Az eddigi szakmai munka és a következetes csapatépítés miatt etikátlan lenne azzal vádolni a kapitányt, hogy szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyva dönt a keret összetételét illetően – annál is inkább, mivel minden bizonnyal nem erről van szó.

Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy szakmai érvekkel, játékelméleti premisszákkal igyekszem bizonyítani azt, hogy Vass, Tőzsér és Stieber helye is a válogatottban van; úgy vélem ugyanis, hogy egy ilyen írás talán helyesebb, etikusabb mederbe terelheti a vitát, mely a keret kihirdetése után törvényszerűen kirobbant. Alább tehát taktikai rajzok, hadrend-vázlatok és játékelméleti boncolgatás.

Egervári Sándor a keret kihirdetését követően azzal magyarázta Stieber, Vass és Tőzsér kihagyását, hogy egyikük sem illeszkedik a csapat már bejáratott játékába, és stílusába. Tőzsér esetében azt emelte ki, hogy a belső középpályás poszton jobb szerelőkészséggel megáldott játékosokat favorizálna; Vassnál a keretbe való illeszkedés problémáját emlegette fel a Mester; míg Stieber Zoltán kihagyását pedig azzal magyarázta, hogy a ballábas támadónál vannak jobb képességű labdarúgók is a keretben.

A nyilatkozathoz, és annak tartalmához, mindössze néhány adalékot fűznék hozzá.

A magyar labdarúgó válogatott a moldávok, a svédek, a hollandok, a finnek, a san marinóiak és a litvánok elleni nyolc mérkőzésen hat különböző taktikai hadrendben futott ki a pályára.

Volt a formációnk 4-1-4-1, 4-5-1, 4-2-4-0, 4-2-3-1, 4-2-2-2 és 4-4-1-1 is. Futballoztunk tehát két csatárral, egy csatárral, csatár nélkül(!) két belső középpályással, egy belső középpályással, irányítóval és irányító nélkül is. Az eredmények persze váltakozóak voltak, a csapat játéka hol bíztató, hol kevésbé biztató, hol szórakoztató, hol unalmas. Félreértés ne essék, a rengeteg különböző hadrend felemlegetésével nem azt szeretném sugallni, hogy az Egervári-válogatott össze-vissza, amolyan ad-hoc módon váltogatná a taktikáját – mindössze arra igyekszem rávilágítani, hogy a kísérletezés, az ellenfélhez való alkalmazkodás eddig is jellemezte a kapitány munkáját, sőt annak talán legsarkalatosabb, legörvendetesebb pontja volt. Nem hinném tehát, hogy Tőzsér, Stieber, vagy Vass Ádám játéka beilleszthetetlen lenne a válogatott alapstruktúrájába, annál is inkább, mivel kőbe vésett, megváltoztathatatlan sémákról aligha beszélhetünk.

A svédek elleni stockholmi mérkőzésen például igen merész összeállításban küldte pályára a csapatot a kapitány: a középpályán két szűrővel, Vadócz-cal és Elekkel kezdtünk, előttük a balszélen Dzsudzsák, a jobb oldalon Koman rohamozott; a támadóharmad közepén pedig Gera és Rudolf kapott szerepet. Papíron talán 4-2-3-1, a gyakorlatban azonban a legkevésbé sem: Rudolf szinte középpályást játszott (legnagyobb jóindulattal is trequartistát), aki a baloldalra visszamozogva keresi az összjátékot az ott rendszeresen feltűnő Dzsudzsákkal. Gera mindig a nyomukban volt, üres területre lépett már abban a pillanatban, hogy sikerült egy Rudolf-Dzsudzsák kombinációval megjátszani a labdát – és amint hozzákerült a játékszer, nézett fel a jobb oldalra, robog-e ott halálos precizitásával Koman. Mint a mellékelt taktikai rajzon is jól látható, Koman beszáguldozta a pályát, a védekezéshez is hátra kellett érnie, biztosítva a létszámfölényt, miközben a támadásokban is kulcsszerep jutott rá.

Esetünkben persze nem is a támadóharmad az igazán érdekes, hanem sokkal inkább a középpálya védekező része – hiszen három hiányolt játékosunk közül kettő is ebbe a csapatrészbe vágyna. Egervári véleménye szerint a csapatnak rendkívül magabiztos, jó szerelőkészséggel megáldott, robosztus középpályásokra van szüksége a fedezetsor centrumában – erre a feladatra pedig Tőzsér alkalmatlan, hiszen ahogyan a kapitány is mondja, a ballábas ex-AEK játékos inkább hosszú labdákkal dobja támadásba társait. Ez egyébként mind igaz, én magam sem látom magam előtt a harcosan labdát szerző Tőzsér Dánielt; viszont más szerepkörben annál nagyobb hasznára lehetne a csapatnak. A két középső középpályást alkalmazó rendszerben (tehát ebben a 4-2-4-0-ban) leginkább Gera pozíciója feküdne neki, a passzsávokat kellőképpen tudja zavarni, jól lő távolról és a passzaiba sem nagyon lehet belekötni. Jobban és többet is játszik jelenleg, mint a csapatkapitány (aki epizódszerepet sem kap a Fulhamben), egy próbát mindenképpen megérne, annál is inkább, mivel valósággal kicsattan az önbizalomtól. Persze nem csak Gera helyén játszhatna Tőzsér: a legtöbbször Vadócz által megformált belső középpályást is kellő meggyőződéssel alakíthatná. A Genk idei meccsein rendre kapott védekező feladatot is (nem úgy, mint az Osasunában játszó kolléga), és nem is oldotta meg rosszul a feladatát – én a magam részéről nem nagyon gondolnám, hogy akár a hónapok óta formán kívül játszó Varga József, akár a Zaragozában a padot melegítő Pintér jobb alternatíva lenne nála csereként.

Vass Ádám szerepe már érdekesebb, neki gyakorlatilag csak és kizárólag védekező középpályásként van esélye a kezdő közelébe kerülni – amiért végképp érthetetlen a mellőzése, az a tény, miszerint egyáltalán nem állunk jól hasonló típusú játékosokból. Elek fizikális ereje megsüvegelendő hazai szinten (nemzetközi meccseken inkább csak megfelelő jelzővel illetném), ő abszolút jól beleillik a robosztus romboló középpályást magába foglaló frázisok tartalmi részébe. Mellé Egervári válogatottja inkább passzoló középpályást alkalmaz (Vadócz), ami ugyan a támadásépítéseknél nagyon jól jön, ám az olyan mérkőzéseken, ahol a mieink jóval kevesebbet birtokolják a labdát, mint az ellenfél, nem sok hasznát vesszük. Már pedig a fentebb boncolgatott 4-2-4-0-át a svédek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsen alkalmazta a szakvezetés… Ezen a két összecsapáson gólt sem lőttünk, meglehet többre mentünk volna a középső középpályán Vass határozott szűrőmunkájával és Tőzsér hosszú átadásaival. Persze ezt nem szabad készpénznek venni, csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy a két említett futballista „használata” milyen új taktikai dimenziókat nyitna a válogatott számára.

A moldovaiak elleni hazai győzelem alkalmával már híre-hamva sem volt a 4-2-4-0-ának, mert bár Rudolf személyében ismételten nem volt igazi középcsatára a válogatottnak, a genovai árnyékék jóval közelebb játszott a kapuhoz, mint Svédországban. Balról Dzsudzsák, jobbról Czvitkovics próbálta segíteni a támadásokat – utóbbi például olyan kevés eredménnyel, hogy félidőben le is kapta őt a pályáról a szakmai stáb. A debreceni középpályás sajnos se nem elég gyors, se nem elég harcias ahhoz, hogy szerepet kapjon a magyar fedezetsorban; sem a szélen, sem középütt. Helyette a félidőben érkezett Szalai, Rudolf átvette Cicó helyét, Elek feljebb lépésével pedig 4-5-1-gyé alakult a mieink hadrendje. Az első félidei 4-1-4-1 tehát nem vált be, a labdabirtoklásunk ugyanis dadogott, a széleken nem segítették a támadásokat a szélsőhátvédek, így a labdakihozatalunk nem tudott elég gyors lenni, a moldávok tetszés szerint zárhattak vissza sündisznóállásukba.

Egy ilyen hadrendben aranyat érhetne Stieber sokoldalúsága: bár az aacheni támadó alapvetően ballábas, a jobbszélen is megállja a helyét, sőt, innen befelé húzva jóval nagyobb galibát tud okozni az ellenfél védelmében, mint a meglehetősen statikus Czvitkovics. Persze, megértem én a kapitányt, Dzsudzsák most még (és lehet, hogy örökre) fényévekkel jobb nála, de Stieber annyira multifonkcionális játékos, hogy hatalmas hiba kihagyni a keretből. Annyira ugyanis nem állunk jól, pláne a padon nem, hogy olyan támadókat hagyjuk veszni, akik csatárként, balszélsőként és jobbszélsőként is megállják a helyüket, ráadásul veszettül gyorsak és jól is lőnek távolról. El kell ugyanis fogadnunk, hogy igazi, vérbeli center hiányában nehezen fogunk kis körömpasszokból a védelem mögé kerülni (a moldovaié mögé sem sikerült, míg nem jött Szalai) – lőni kell távolról, el kell futni a szélen, be kell adni, vagy hosszan kell indítani. Erre pedig a kapitány által favorizált Czvitkovics és Koltai nemzetközi szinten képtelen…

Nem, nem feltétlenül a kezdőbe követelem én Tőzsért, Vass-t, vagy Stiebert – mindössze annyit szeretnék bizonyítani, hogy mélyvízbe dobásukkal mennyi új dimenzió nyílna meg a válogatott számára. Ha besül a kitalált taktika, mindig kell legyen B-terv a zsebedben; ezt pedig jóval könnyebb úgy megtervezni, hogy jó formában játszó, multifunkcionális labdarúgók ülnek a kispadodon. Meglehet, hogy ők sem tudnak hozzátenni semmit a játékhoz, ám az esélyről eleve lemondani már előre kihagyott helyzetnek tűnik. Valószínűleg azért, mert az is…

Finnországban egy parádés meccsen klasszikus 4-2-3-1-et játszva győzött a csapat – ebben a szisztémában a legnehezebb talán helyet találni Tőzsérnek és Vassnak, lévén mind Vadócz, mind Elek (különösen utóbbi) parádésan megoldotta feladatát a középpálya tengelyében. Utóbbi volt néha kissé puhább a kelleténél, ami az ilyen kemény meccseken akár döntő is lehet, épp ezért a kapitány Pintért is behozta, aki ugye nem született szűrő, sokkal inkább középhátvéd. Vass esetleg megnyugtatóbb alternatíva lett volna… Ha ott ült volna a kispadon! De nem ült, s ezzel ezen a mérkőzésen is egy jelentős taktikai fegyvertől fosztottuk meg magunkat…

A hollandok elleni 3-5 alkalmával produkálta legötletesebb, legpazarabb támadójátékot a válogatottunk. Már csak ezért megérné közelebbről megvizsgálni a meccsen alkalmazott magyar hadrendet, ha pedig hozzátesszük, hogy a védekezés egyszerűen elfogadhatatlan volt, egyenesen kötelező megtekinteni a találkozó mágnestábláját. Ránézésre 4-4-2-vel kezdtünk, ám ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább egy speciális 4-2-2-2 kezdett kirajzolódni, amiben Pintér és Elek szűrt (előbbi szinte ötödik hátvédként), Gera és Dzsudzsák kapcsolta össze a támadókat a védőkkel, miközben a visszalépő Rudolf a bolondulásig zavarta a kissé álmos holland védőket. Priskin elöl szimpatikusan küzdött, de be kell látnunk: ő még Szalai szintjét sem üti meg, nemhogy az európai középmezőnyét.

Tőzsér egy ilyen játékrendszerben egészen nyugodtan vehetné át mondjuk Gera feladatát (Rudolf mondjuk jobbra húzódna kissé), pláne ha a csapatkapitány formán kívül van, esetleg sérült. nem lenne tökéletes az összhang, Tőzsér játékstílusához más hadrendek jobban illenének (tessék szemezgetni a korábbiakból), de csereként, vészmegoldásként még mindig több hasznát vennénk a Belgiumban játszó ex-fradistának, mint Czvitkovicsnak, Koltainak vagy a hónapok óta csak lézengő Varga Józsefnek. Vass Ádám, ha kezdőbe nem is, a cserepadra egészen biztosan odaférne, sőt, akár Pintér posztját is átvehette volna, lévén jóval többet foglalkoztatták őt a Serie A-ban, mint az ex-MTK-s bekket a Zaragozában.

Az Egervári-válogatott legjobb, legszórakoztatóbb mérkőzéseit a san-marinói és a litván válogatott ellen játszotta – előbb 8-0-ra, majd 2-0-ra nyert, de a baltiak is összetehették a két kezüket, hogy nem lett legalább hat közte. 4-4-1-1-ben álltunk fel, elöl Szalai/Priskin ijesztgette a védőket, mögötte Rudolf játszott trequartistát (európai szinten is parádésan egyébként),a középpálya két oldalán pedig Dzsudzsák és Koman rohamozott. Stieber Zoli persze ide sem férne be kezdőként (mint ahogy voltaképpen egyik már boncolt formációban sem), de első számú alternatívája kellene, hogy legyen Komannak a jobb oldali futó pozíciójában. Sőt, elnézve Voli jelenlegi formáját… De, hát ki sem próbáljuk, könyörgöm. Tőzsér és Vass „ helyén” Gera és Elek játszott – akkoriban egyértelműen megérdemelten, teszem hozzá gyorsan. Mostanság viszont Gera egyáltalán nem játszik, Elek pedig jó ideje szürkébb már az őszi önmagánál… Nehezen hiszem el, hogy a csapatát bajnoki győzelemre vezető Tőzsér, bombaformában játszva ne lehetne alternatívája egyiküknek sem.

Összességében tehát elmondható, hogy bár nagyon könnyen azonosulni tudok Egervári Sándor indoklásával, a gyakorlat, és józan ész nehezen magyarázza a három kitűnő labdarúgó kihagyását. Valószínű, sőt biztos, hogy vannak olyan labdarúgók, akik jobban illenek a válogatott játékrendszerébe (lásd Vass és Elek problematikája), ám a keretbe sem való nevezést ez önmagában nem magyarázza. A csapat eddigi is az aktuális ellenfélhez igazította a játékát, hadrendet váltott, formációt, alaptaktikát – ha a keretében tudna egy multifunkcionális támadót (Stieber), egy mindenes középpályást (Tőzsér) és egy agilis fedezetet (Vass) csak bővülne az amúgy sem szegényes taktikai repertoár.

Most már csak két szélsőhátvédet kellene kerítenünk valahonnan – de ez már egy másik történet.